A macskamenyasszony I. (népmese)

Nagyon régen élt egy gazdag ember, annak volt három fia, már jó idősek voltak a legények. Mindig hajtotta őket az apjuk, hogy menjenek már, nősüljenek, mert sehogy nem akartak nősülni. 
Egyszer elment az apjuk az erdőbe, levágott három vesszőt. Hazament, odaadta a fiainak: 
- No, édes fiaim, most aztán nem halaszthatjátok tovább a dolgot, meg kell nősülnötök! 
- Hova menjünk, édesapám, hova menjünk lánynézőbe? 
- Amerre a vessző hajlik. 
Odaadta az első vesszőt a legidősebb legény kezébe, hogy sufrantson vele. Sufrantott a legény, aztán amerre hajlott a vessző, arra kellett neki mennie, arra volt az útja. 
El is indult a legény. Jó messzire elért, vagy három falun keresztülment, erdőn-mezőn csatangolt, mikor beért egy kis faluba. Ott állt egy asszony a kapuban. Odaköszönt neki. 
- Jó reggelt, kedves néném! 
- Jó reggelt, kedves fiam! Hová mégy erre? 
- Jaj néném, nagy járatban vagyok én, menyasszonyt keresek, mert apámnak az a kívánsága, hogy ebből a faluból vigyek neki menyasszonyt. Javasoljon nekem valami jó lányt! 
- Édes fiam, ne menj te sehová, gyere be hozzám, van énnekem három lányom, a háromból választhatsz. 
A legény megörült, hogy olyan hamar menyasszonyra akadt. Bement a házba, ott bent dolgozgatott a három lány, kiválasztotta közülük a legtakarosabbat. Nohát, ez lesz neki a menyasszonya. 
- No de - mondja a legény - édesapámnak az a kérése, hogy valami jegyet vigyek haza, vagy zsebkendőt, vagy bokrétát, hogy elhiggyék, tényleg voltam a lányoknál. 
- Ezen ne múljon - mondta az anyjuk. 
Hozzáfogtak, varrtak mindjárt zsebkendőt, még a nevét is belevarrták a lánynak. 
Elindult a legény hazafelé, szerencsésen meg is érkezett. 
- No, édesapám, van már menyasszonyom! 
- Van? Majd elhiszem, ha mutatsz valami jegyet is róla. Hoztál-e valamit? 
- Hoztam bizony! 
Az asztalra terítette a szép zsebkendőt. 
- Itt van. Nagyon szép zsebkendőt kaptam a menyasszonytól, még a neve is bele van hímezve. 
Most a másik legényre került a sor, annak is odaadta az apja a vesszőt. 
- No, most már te is sufrantsál! 
Annak másfelé hajlott a vessző, mikor sufrantott. 
- No, te meg ezen az úton indulj! 
Három hegyen meg három erdőn kellett a legénynek keresztülmennie. Utána egy faluba ért, ahol egy asszony húzta a kútból a vizet. 
- Jó napot, kedves néném! 
- Jó napot! Hol jársz erre? 
- Jaj, néném, javasoljon kekem valami jó lányt, mert nősülnöm kell, az apám nem engedi, hogy tovább legénykedjem. A legöregebb bátyám már szerzett menyasszonyt, most én vagyok a soron. 
- No, nem is kell messze menned, mert van nekem egy lányom. Gyere be, nézd meg, jó lesz-e neked! 
Bement a legény egy szóra, megtetszett neki a lány, meg is kérte a kezét. 
- No de a bátyám varrott zsebkendőt vitt haza a menyasszonyától, nekem is adjanak, mert apám nem hiszi el, hogy lánynézőben voltam. 
- Semmi baj, egykettőre készen lesz. 
Kivarrták a zsebkendőt, összehajtogatták, a legény zsebébe tették. Elindult a legény büszkén haza. 
Otthon megmutatta az apjának, milyen szép zsebkendőt kapott a menyasszonyától. 
No, a harmadik legényre kerülr a sor, az volt a legfiatalabb. Az nagyon búslakodott, hogy hova legyen egyedül. A két bátyjának már van menyasszonya, mit mond az apja, ha ő nem talál. 
(folytatjuk)

Jégország királya II. Benedek Elek

- Hát aztán mi szeretnél lenni? - kérdé a király.
- Én bizony azt gondoltam, hogy jó volna királynak lenni.
- Ú-úgy-e te! Azt hiszed, az olyan könnyű? Hej, fiam, nehéz hivatal az! Csak tudja, ki próbálja.
- A’már igaz - mondá János -, de én azért megpróbálnám.
- Jól van - mondá a vörös király -, mondok neked valamit. Nekem nincs fiam, csak egyetlenegy leányom, de erre nem szeretném hagyni az országot, mert gonosz a szomszédunk. Hallottad-e már hírét Jégországnak? Ott van az a világ végén, még azon is egy sánta arasszal túl. Ennek az országnak a királya már sok borsot tört az orrom alá. Egész életemben arra törekedtem, hogy elfoglalajam az országát, de nem lehetett, mert ahány katonát odaküldöttem, az mind jéggé fagyott. Egy egész ármádiám áll ott megfagyva, egy tapodtat sem tudnak mozdulni a helyükből. Hej, hány herceg vállalkozott már, hogy így, hogy úgy elfogják a jégkirályt, minden katonáját, de még egy sem tért vissza!
- No, hát majd visszatérek én! - mondká János.
- El se menj, fiam, hiába! Nem ismered te a Jégkirályt. Jég annak minden porcikája, s ha bosszantani akar engem, az országunk felé fordul, egyet fúj a szájával, s a legrekkenőbb nyárban fű, fa, virág, gabona, minden, de minden csonttá fagy az országomban.
- Már egy életem, egy halálom - mondá János -, én megyek, az Úristen áldja meg, felséges királyom!
A második pár bocskor már elszakadt volt, s János felkötötte a Harmadikat is. Gondolta: amire ez elszakad, vagy király lesz Jégországban, vagy halál fia!
Ment hegyeken-völgyeken által, s estére egy kis házikóhoz ért. Gondolja, beszól ide, s szállást kér. Bemegy, s hát egy vénséges vén asszonyt talál. Volt legalább százezer esztendős, ha nem több.
Köszönti:
- Adjon Isten jó estét, öreganyó, hát hogy s mint szolgál az egészsége?
- Szolgál, ahogy szolgál - felelt az öregasszony -, csak lassabban beszélj, mert ha felébreszted a fiamat, vége az életednek.
- Nye, te, nye! - rikkantott János. - Hát ki s miféle az a kend fia?
- Az bizony a Nap, tudd meg te szerencsétlen!
Hej, megijedt János! Hiszen ha ő azt tudta volna, bizony mindjárt suttogóra fogta volna a beszédet.
- Jaj, lelkem, öreganyám, ha én azt tudtam volna! No de ki is gondolhatta, hogy ilyen kicsi kalibában lakik a Nap!
Szerencsére a Nap nem ébredt fel álmából, s semmi baja sem történt Jánosnak. Mikor aztán olyan mélyen aludt a Nap, hogy ágyúszóval sem lehetett volna fölébreszteni, megszólalt az öreganyó:
- No, most mondd el, mi járásbeli vagy?
Elmondja János, hogy miben jár.
- Hej, édes fiam, nagy fába vágtad a fejszédet. Terajtad csak az én fiam segíthet egyedül. Hiába is mégy oda, mert jéggé fagysz, mint a többi, ha az én fiam egyszer arra nem veszi az útját.
Gondolta János, már csak megvárja, míg felébred a Nap, akkor megkéri szépen, hogy legalább egyszer vegye útját Jégország felé is.
Aztán egy kicsit elszundorított. Hajnal felé a Nap a sötét oldaláról a világosra fordult, s felszedelőzködött, hogy induljon el világjáró útjára. De mikor éppen indulóban volt, elejébe állott János, s köszönté illendőséggel:
- Adjon Isten jó reggelt, áldott Napom! Szerencsés visszajövetelét kívánom!
Megáll a Nap nagy csodálkozással, hogy hát miféle ember jár itt a világ végén, amin túl már csak Jégország van.
- Adj’Isten - felelt a Nap -, hát te ki s mi vagy, ecsém?
Elmondja János, hogy ő bizony szegény székely legény, hogy az apja azt szerette volna, ha csizmadia lesz, de ő inkább királyságra adta a fejét, történjék vele akármi.

FOLYTATJUK

A csodakantár (népmese)

Volt egyszer egy csikósbojtár. Ez a legény olyan jó étvágyú volt, hogy hatvanhat gombóc után még a nadrágszíját sem eresztette meg. Hatalmas étvágyához megfelelő erővel is rendelkezett, mert akár egy hétéves lovat is fel tudott emelni, ha arra került a sor.
Amikor a legény már húszesztendős is elmúlt, azt mondta az édesapjának:
- Hallja-e kend, édesapám, asszony után kéne néznem!
Az öreg csikós jóvá is hagyta a tervet, és elbúcsúzott a fiától. A legény meg elindult gyalogosan. Alig ment egy darabon, amikor észrevette, hogy előtte a mezőn egy ló nagyban verekszik egy farkassal. Több se kellett a csikósnak. Két kézre kapta a karikását, és olyat csördített a farkasra, hogy az menten elnyúlt a földön. A ló ekkor odafordult a legényhez, és azt mondta neki:
- Megszabadítottál a legnagyobb ellenségemtől, a farkaskirálytól. Én is segítek rajtad. Tudom, hová készülsz. Nehéz útra vállalkozol. Az, aki a te mátkád lesz, messze lakik innen, az acélfolyón is túl, a lekvárhegy mögött, egy boszorkány házában. Vedd le a kantárom, tedd a tarisznyádba! Akire ezt rádobod, addig száguld veled, míg azt nem mondod elég.
A legény úgy is tett. Megveregette a ló nyakát, elbúcsúzott tőle.
Már fél esztendeje is ballagott, amikor az acélfolyóhoz ért.
- Mi lesz most? - vakarta meg a füle tövét a csikósbojtár.
Alighogy így elbúsulta magát, felbukkant egy nagy, tátott szájú hal a folyóból.
- Elmenj innen, te legény, mert rögtön bekaplak!
Több se kellett Jancsinak, mert így hívták a legényt, előkapta a kantárt, ráhajította a hal fejére. Hát halljatok csodát! A hal úgy megszelídült, hogy olyan lett, mint a kezes bárány. Szinte kínálni kezdte a hátát, hogy üljön fel rá Jancsi, majd átviszi a folyón.
A legény máris ott termett a hal hátán, és nyargaltak a folyón keresztül. Amikor a folyón átkeltek, Jancsi lekapta a kantárt, és kiugrott a partra.
Két napra rá már a lekvárhegy oldalán csúszkált Jancsi, de akárhová lépett, mindenütt elsüllyedt a csizmája.
- Baj lesz itt, de nagy!
Hirtelen észrevette, hogy a hegy mögül egy szárnyas sárkány tátogat feléje. Nem sokat teketóriázott, hanem előkapta a kantárt, és máris nyargalt a szárnyas sárkány hátán, hogy szinte süvöltött a szél a füle mellet.
Sűrű erdő közepén állt a boszorkány háza. Jancsit meglátva mindjárt kipenderedett a rút boszorkány. Haja szénaboglya, füle mint a legyező, orra a mellét verte. Károgott, mint a holló. Vijjogott, mint a vércse. Már majdnem hogy rosszul járt Jancsi vele, mikor felpattant a hátára a csodakantár segítségével, és elkezdete hajtani hét álló nap és hét éjjel az erdőben.
Ekkor aztán a boszorkány összerogyott. Hirtelen felrepedt a bőre, és kibújt belőle egy szépségesen szép leányzó.
Megörült most Jancsi, de nagyon. Különösen, amikor a leányzó így szólt hozzá:
- KÖszönöm, hogy megszabadítottál. Egy gonosz boszorkány elvarázsolt, s arra kényszerített, hogy én is boszorkány képében éljek. Még ki tudja, meddig szenvedhettem volna, ha te meg nem szabadítasz. Most már aztán ásó, kapa s a nagyharang sem választhat el bennünket egymástól.
Jancsinak se kellett több. Előfüttyentette a táltos paripát, rátette a csodakantárt, s hipp-hopp már otthon is voltak.
Holtig éltek boldogan.

Jégország királya III. (Benedek Elek)

- Ó, Napom, édes áldott Napom - mondá János -, tekints reám kegyesen, s ragyogj föl egyszer Jégországban is! 
Azt mondá a Nap: 
- Hm, ecsém, János, nem megy az olyan könnyen. Nagyobb úr is kérte már ezt tőlem. Hányszor könyörgött, istenkedett a vörös király, s mégsem ragyogtam föl Jégországban, mert nem kedvem szerint cselekedett. Én előbb kipróbálom az embereket, s ha látom, hogy érdemesek rá, akkor segítek rajtok. 
- Köszönöm, áldott Napom, a szép beszédet - mondá János -, majd meglátod, hogy ha rám sütsz, nem sütsz hitvány emberre. 
Azzal szépen elbúcsuztak egymástól. A Nap ment kelet felé, János észak felé. 
- Na, te bocskor - mondá János a harmadik pár bocskornak, mikor felkötötte -, csak addig tarts ki, míg Jégországba érek, aztán lesz, ahogy lesz! 
S ment, ahogy csak győzték a lábai. Addig ment, mendegélt, míg egyszer csak egy olyan magas hegy elé ért, hogy a teteje éppen a magasságos eget verte. 
- Hej, szegény világ, vetett ágy - fohászkodott föl János -, mikor érek én ennek a hegynek a tetejére! Hat pár vasbocskor sem lesz annak elég. 
Amint így évelődnék magában, egyszerre csak nagy nyöszörgést hall. Megy a nyöszörgés felé, s hát egy bokor tövében ott fetreng egy jegesmedve. 
Kérdi János: 
- Hát neked mi bajod, jegesmedve koma? 
- Jaj, segíts rajtam, te jó legény, s bizony nem bánod meg! A jégkirály nagy vadászatot tartott, s hogy megmentsem az életemet, annak a hegynek a tetejéről ide leszöktem. Nézz csak ide, ahogy lezuhantam, egy szamártövis ment a talpamba,s most nem tudok innen megmozdulni, ha valami kegyes jó lélek ki nem húzza. 
- No, ne búsulj, kihúzom én! - mondá János, s egy rántással ki is vette a szamártövist a medve lábából. 
A medve mindjárt talpra ugrott, s azt mondta Jánosnak: 
- Az Isten áldjon meg a jótételedért, te szegény legény! Ne félj, meghálálom, csak húzz ki egy szálat a bundámból, s ha bajba kerülsz, húzd végig ezt a szájadon, s mindjárt ott leszek melletted. 
János hitte is, nem is, hogy lesz annak majd valami haszna, de kihúzott egy szálat a medve bundájából. Gondolta, ez ugyan nem nehéz, s elbírja. Aztán Istennek ajánlotta a medvét, nekiindult a hegynek. 
Hét nap s hét éjjel mindig ment, s még csak a közepe táján volt a hegynek. Akkor azt mondta János magában: ,, Na, már elég volt a tréfából, egy kicsit ledűlök." 
Leheveredett egy fa alá, s úgy elaludt, mint a bunda. De egyszer csak arra ébred föl , hogy valami erős melegség süti a hátát. Megfordul, s hát valaki nagy tüzet rakott melléje. Csak félig nyitotta ki a szemét, s úgy nézte, hogy vajon miféle emberek vetődhettek ide. Nézi, nézi, s hát három törpe, mind a három tetőtől talpig nagy bundában. Volt szakálluk is, mégpedig hétsinges, csupa jégből. 
A törpék elkezdtek diskurálni. 
Mondta az első: 
- Hej de jó ez a tűz, meglátjátok, hogy mindjárt leolvad a szakállam! 
Mondta a második: 
- Csak már leolvadna, de én attól félek, hogy a tűz sem olvasztja le. 
Mondta a harmadik: 
- Boldog ember lehet, aki itt alszik, annak nincs semmilyen szakálla. 
- Vajon merre iparkodhatik ez az ember? - kérdezte az első. 
- Van esze, hogy nem Jégországba - mondá a második. 
- Na, én ott király sem szeretnék lenni! - mondá a harmadik. 
De már erre János felugrott, s rájok rikkantott: 
- Pedig az akarok lenni, atyafiak, akármit beszéltek! Hát ti is oda valók vagytok? 
- Csak voltunk, de megszöktünk - mondák a törpék. 
- Ejnye, pedig szerettem volna, ha visszajöttök velem, s kalauzoltok. 
A törpék azt mondták, hogy a világ kincséért sem, hanem, ha a szakállukat leolvasztja, akkor éppen odáig kalauzolják.